A ZENEMOLY


Beszélgetésünk Deák Gáborral egy sajtótájékoztatón indult útjára, a Városligeti Műjégpályán, ahol megemlítette részvételét az épület ornamentikájának restaurálásában. Kíváncsivá tett és faggatni kezdtem.

Édesapámmal volt egy közös vállalkozásunk, összebútoroztunk az épületszobrászatban, számos megsérült vagy elpusztult ornamentikájú budapesti és vidéki épület külső és belső megjelenését igyekeztünk a lehető leghűségesebben helyreállítani. Az épületszobrászaton kívül készítettünk színpadi kellékeket, kerámiagyártáshoz szükséges öntő- és présformákat iparművészek megrendelésére.

Vargabetűs, csapodár az életutam. A gimnáziumban matematika-fizika tagozatra jártam. Pár év múlva a Kisképzőben tanultam szelídíteni az anyagot. Az egyetem újabb csavar volt, nem volt semmi köze a művészetekhez. Újabb, picit az múltba kanyarodó hurok volt, amikor édesapámmal, aki építészmérnök volt, összebútoroztunk az épületszobrászatba. Amikor édesapám meghalt – szándékom szerint végleg – szerettem volna abbahagyni az épületszobrászatot. azonban olykor-olykor rákényszerültem kicsomagolni a szerszámaim.

Hat vagy hét év telt el az utolsó manuális „vendégjátékom” óta, erre a múlt héten láttam egy templomkapu fényképét a facebookon, melyet egy erdélyi kollégámmal közösen készítettünk. Pár éve részt vettem egy sajtókiránduláson, mely érintette a Grassalkovich- kastélyt Hatvanban. Ott is találkoztam a kéznyomommal. Itt a Városligeti Műjégpályán, ahol ez a beszélgetés kezdődött, szintén részt vettem az hajdani pompa helyreállításában. Jó érzés úgy járni az országban és Budapesten, hogy több helyszínen személyesen kísért a múlt. 

Hogyan lopódzott be a zene az életedbe?

Nem tudom, egyszerűen mellém szegődött. A hatvanas évek vége, hetvenes évek első fele – eszmélésem kora – köznapi szóhasználatban matériás korszaknak nevezhető, papír-, vinyl-, vasoxid-, celluloid-, színház-, múzeum-, koncertterem-korszaknak. Első hanglemezem a Qualiton Kiadó gondozásában megjelent A négy évszak volt a Budapest Symphony Orchestra előadásában, Lamberto Gardelli vezényletével. Ugyanazon a karácsonyon hozta a Jézuska, amikor a Syrius együttes Az ördög álarcosbálja felvételét. Mind a két lemeznek saját egyénisége volt, különböztek a rögzített muzsikában, a borítók textúrájában, illatában, hangulatában. Más illata volt a frissen nyomott könyvnek, mint a régi, családi örökségnek. Észbontó volt a hordozók ingergazdagsága. Az – egyébként csodálatos – digitália anyagtalan bugyraiból előcsalogatott melódiák, szavak, mondatok, színek, formák híján könyveket, albumokat lapozgattam, lemezről vagy magnetofonkazettáról hallgattam zenét, moziba, színházba, hangversenyre jártam. Ugyanakkor említett évek nehéz sorsot szántak alkotóknak és alkotásoknak egyaránt, a cenzúra, a három T kora is volt. A tiltások, korlátozások legkevésbé a zene, a zene élvezete ellen bizonyultak hatékonynak. Hatalomtechnikai szempontból sokszor előnyösebb volt tűrni, mint tiltani. Syriusra, Radicsra, Minire jártam, a muzsika élvezetén ez kívül egyfajta lázadás, demonstráció is volt. Legalábbis annak tűnt, valójában nem volt jelentősége, igazából ez már nem érdekelt senkit. Csak úgy éreztük. 

Ami fontosabb, hogy automatikusan beszippantott koncertek hangulata, hordozható kazettásmagnókkal felvételeket csináltam, egymásnak kölcsönöztük a lemezeket. Nem volt túl bonyolult külföldi felvételekhez jutni, nepperek sora árult a Múzeum körúton az egykori lemezantikvárium mellett. Egyszer csak megjelentek az indiai lemezek, működtek a polish jazz sorozat, lengyel, csehszlovák, stb.  kultúra boltjai. Ezek voltak a fő beszerzési források. Beiratkoztam az Indiai Köztársaság Nagykövetségén működő könyvtárba, lemezeket kölcsönöztem, szalagra másoltam. 

Így indult.

Hogyan folytatódott, hogyan kezdted el a lemezeket gyűjteni? Mi volt az első lemez, aminél úgy érezted, hogy gyűjtő leszel?

A szó eredeti értelmében nem vagyok gyűjtő, és nem is tartom magam annak. Ha visszagondolok a hetvenes évekre, a fizetésemből legfeljebb három-négy nyugati hanglemezt tudtam volna megvenni, jellemzően szalagon hallgattam amerikai vagy nyugateurópai jazzfelvételeket. A Mahavishnu Orchestra lemezeit így is megvettem. A hazai kiadások közül – ezek megfizethetők voltak – leginkább a klasszikus zene érdekelt. Jazzt alig adtak ki. A hanghordozóim száma lassan gyarapodott, a jelenlegi szintet majd ötven év alatt értem el. Hangsúlyozom nem gyűjteménynek tekintem. Azokat a művek, melyek megfognak, megtalálják az utat a polcaimra, nem csak zenében, irodalomban, művészeti albumban is. Szeretem, ha időbeli korlát nélkül rendelkezésemre állnak.

Ami „gyűjteménynek” tekinthető, az pl. Vivalditól A négy évszak. különböző hanghordozókon kb. 200 különböző előadásban gyönyörködhetek benne. Egy jazz standard annyi arcú, ahányan és ahányszor előadták, és ez igaz a klasszikus zenére is. Nem ilyen számban, de más szerzők – Mozart, Beethoven, Rodrigo, Saint-Saëns, stb. – műveivel is. Először A négy évszak sokszorozódott. Említettem, hogy egy karácsony alkalmával az első lemezem Vivaldi örökbecsű darabja volt. Hallottam egy felvételt, ahol a szólóhegedűt James Galway fuvolajátéka helyettesítette. Hosszú évekig voltam sikertelen. Münchenben találkoztunk. Számtalan vezérhegedű változat mellett több fuvolás, trombitás, orgonás és egyéb változatot ismerek.

Mozart, Beethoven, Saint-Saëns, Gabriel Fauré és még néhányan szintén több előadásban-előadótól szerepelnek zenetáramban.

Rodrigotól a Concierto de Aranjuez ugyancsak szintén nagyszámú felfogásban szólal meg. Miles Davis óta jelen van jazz megfogalmazásokban is. Nem lehet betelni velük.

Szerző: Koroknay Klára / Magister Press

Oszd meg ha tetszett

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük