Szerényi Gábor hamarosan befejezi első könyvét

Pesti fiúként a sümegi gimnáziumba jártál, szenvedélyesen tanulmányoztad Bonaparte Napoleon hadjáratait. (…) Egy életrajzi témájú könyvet kezdtél el írni. Hol tartasz vele és kinek ajánlanád elolvasásra?

SZ.G.: Látszólag semmiségekkel, szokványos fordulatokkal telt el az első két évem a sümegi gimnáziumban és a kollégiumban, ahol laktam. Cakk-pakk 22 hónap, még két naptári esztendőt sem tesz ki. Utólag viszont látom, hogy a bagatell epizódokból álló rövid szakasz milyen egész életre szóló tanulságokkal járt. Én ott egy csodabogár voltam pesti fiúként. Akkoriban látványosan más volt a vidék és a főváros. És azért én önmagamban is kilógtam minden sorból. Mániáimhoz nemhogy ragaszkodtam, nem tudtam nélkülük élni. Például Bonaparte Napoleon iránt már-már irracionális kötődést éreztem. A hadjáratokat tanulmányoztam, még az egyenruhákat is lerajzoltam, iskolaköpenyemet átalakítottam, persze gyerekes esetlenséggel. Boldogan értesültem, hogy a Code Napoleon a mai napig az európai jogrend egyik alapvetése, legalábbis van kapcsolat. Ehhez képest figyelemhiányos voltam, ami untatott azt nem bírtam megtanulni. Volt utólag olyan osztálytársnőm, aki úgy emlékezett rám, mint aki mindig azzal kezdi:”de nem, tanárnő!” Szóval már a másodikos évnyitón sokan csodálkoztak, hogy ott vagyok még mindig. A harmadik, negyediket már Pesten jártam, itt is érettségiztem.

Tehát ezeket a hónapokat akarom megírni. Az akkori gyerek szemszögéből, konfabulációival, az ő nyelvezetével. A korabeli feljegyzéseim sajnos egy az egyben használhatatlanok. A jó részek valószínűleg azok voltak, amiket sajnos megsemmisítettem. Emlékszem pl. verses füzetkémre, amiben a tanári önkény ellen írta és illusztráltam is magam. A mai olvasókra sandítok kicsit (nem nagyon), hogy azért olvasható legyen. Ezért sokat cselezgetek, olykor a saját tollamon is átbucskázom. Nem tudom mikor lesz kész. Sokszor átírok részeket, módosítok. Gyakran rettegek, hogy egy olvashatatlan hülyeség, amit a barátaim karitatíve megdicsérnek. De aztán lehet, hogy tévedek. Nem dícsérnek. És esetleg zseniális.

Családod hogy fogadta a hírt, hogy könyvíró lettél, támogatnak-e a munkádban?

SZ.G.: A családban így fogadnak el, hogy én egy ilyen különc vagyok. Ráadásul ebből élek. A nyomtatott sajtó mellett televíziós-rádiós szerkesztőként, műsorvezetőként. A Magyar Nemzetben 1985 óta publikálok, voltam belsős munkatársa is. Hetenete rendszeresen jelennek meg rajzaim a szombati kulturális mellékletben, a Magyar Nemzet Lugasában. Ezt annyira szeretem, hogy fizetnék érte, hogy csinálhassam. Szerencsére azért ők fizetnek és megbecsülnek.

Tavaly jutalomjáték volt Borvendég Zsuzsanna, történész tanulmánysorozatát illusztrálnom, ami a Kádár korszak elhallgatott kétes ügyeit elemezte. Hétről hétre megunhatatlan öröm volt a jól összeszerkesztett oldalakat böngészni a kitűnő írásokkal és reményeim szerint az azokat izgalmasan kifejező rajzokat.

Grafikusként, újságíróként, műsorvezetőként ismerhet a közönség, könyvillusztrációidban is gyönyörködhettünk de úgy tudom könyvet még nem írtál. Honnan jött az ötlet?

SZ.G.: Az Alibi antológia sorozatban évek óta jelennek meg – rajzaim mellett – novelláim. Pár évvel ezelőtt a l’Harmattan kiadó magyar igazgatója javasolta, hogy regényt írjak. Meglepődtem. Azt gondoltam, hogy a netes pörgős világban a rövidebb írások kelendőbbek. De nem. Lásd például Harry Potter. Így beleálltam. És persze én, a negyven éve újságírásból élő küszködöm. Olykor a legprimitívebbnek ható Tom Wolfe mondással hajszolom magam: “az írás ott kezdődik, hogy az ember odaül az írópadhoz.”

Gyakran küzdök magammal, hogy épp betűket sorakoztassak, vagy ábrákat bírjak “szóra”. Bevallom bármennyi siker van mögöttem, mindig drukkolok, fohászkodom, hogy jaj, csak jó legyen, izgalmas. Mert a gondolat is rettenetes, hogy esetleg unná a néző, olvasó. Ez talán a jótékony becsvágy bennem.

Szerző: Koroknay Klára

Oszd meg ha tetszett

Ajánlott cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük