SZunyogh ildikó: NAPJAINK TÜKRE

„….ki-ki tegye dolgát, ki-ki teljesítse kötelességét, és az egyetemes boldogság úgy fogja felszívni a magános fájdalmakat, mint ahogyan az egyetemes boldogtalanság a magános örömöket elnyeli.” (Goethe: A mese)

A Penny Marketben

Szombat délelőtt hosszú sorban álltunk a pénztárak előtt. Sokáig várakoztunk, míg végre fizethettünk. Érthető, hogy mindenki türelmetlenné vált.  De egy férfi agresszívvé is. Fizetés után az áruval teljesen tele rakott nagyméretű kosarát felkapva rohant a csomagolóhelyek egyike felé. Eközben a pult legszélén álló, áruját éppen elcsomagolni igyekvő, már kissé idősödő, törékeny alkatú hölgy hátába durván belenyomta a nehéz bevásárlókosarat, őt pedig félretaszította, s úgy vágta le kosarát a pultra, hogy az belerezgett. A hölgy nem hagyta szó nélkül. Nyugodt, de határozott hangon szólt a férfihez.

– Miért vágta a hátamba azt a nehéz kosarat?

– Mert csak állnak itt, mint a birkák, nyolc helyet is elfoglalnak. Nem lehet maguktól meg se mozdulni….

Nyomdafestéket nem tűrő szóbeli bántalmazások következtek a férfi részéről. A hölgy még mindig nyugodt hangon válaszolt neki.

– Ez nem igaz. S különben is, ha útjában voltam, miért nem szólt. Szívesen arrébb álltam volna.

Erre olyan szidalmazási áradatba kezdett a férfi, hogy az bizony már a becsületsértés fogalmát is kimerítette. Elszabadult a pokol. A hölgy belátta, hogy az ok nélkül őrjöngő férfihez nem tanácsos a továbbiakban szólni, s igyekezett a kosarából az vásárolt termékeket gyorsan hátizsákjába átrakni. Ez alatt a férfi kíséretében lévő nő hasztalan igyekezett a trágár tirádát árasztó férfit dühkitörésében csillapítani. Szavai úgy hatottak a férfire, mint olaj a tűzre. Ezért a már induló hölgytől bocsánatot kérve hagyta faragatlan párját tombolni. Nem úgy egy harcedzett idős asszony, aki erélyesen felszólította a férfit, hogy azonnal hallgasson el. A felszólításának azonban nem volt semmi foganatja. Ezért a biztonsági őrt szerette volna segítségül hívni. De őt nem érte el…

Amikor dolgom végeztével kijöttem a boltból, láttam, milyen nyugalommal cigarettázik telefonálás közben a biztonsági őr az üzlet bejáratától mintegy ötven méternyire.  


A rendelőben
Budapest egyik kerületi szakrendelőjében volt a napokban dolgom. 11 óra 20 percre szólt az idő- pontom. Egyetlen páciens üldögélt a váróban, aki már türelmetlenül nézegette az óráját. Mint később kiderült, ő már túl volt a vizsgálaton, s a röntgenből jött vissza több mint fél órával érkezésem előtt. Azóta senkit nem látott a rendelőbe se bemenni, sem onnan kijönni. A hosszú várakozást beszélgetéssel igyekeztük elviselhetővé tenni. Jócskán elmúlt már dél, amikor végre nyílt a rendelőnek a személyzet által használt ajtaja, s egy fiatal férfi távozott. Végre beszólították a röntgen után várakozó hölgyet, majd kisvártatva én is sorra kerültem. Az udvariasnak és kedvesnek egyáltalán nem mondható asszisztens rám mordult, hogy menjek arrébb, amikor az ajtó közelében megállva vártam, hogy az orvos felnézzen a képernyőjéről. Egy fiatal orvos volt szolgálatban. Ő kérte, hogy foglaljak helyet a közelében lévő széken, és meghallgatta a panaszomat. A középkorú asszisztensnő az orvossal szemben ült, s egész idő alatt a dolgozatírásnál puskázó diákhoz hasonlóan az íróasztal lapja alatt, félig fedezékben tartott ingyenes újságját olvasta. Az orvos megvizsgált, majd ő írta meg a beutalót a röntgenbe, mint ahogyan maga írta meg a röntgen kiértékelése után is a szükséges gyógyszerhez a receptet. Mindezt gyakorlatlanul, két ujjával keresgélve a betűket a billentyűzeten. Ezt követően az ambulánslapot is hasonló módszerrel és borzalmas lassan gépelte a computernél. Mindez nem zavarta az asszisztensnőt, aki még mindig az újságjával foglalatoskodott. Kezdtem érteni, miből adódott a durva egy órás csúszás a rendelőben. Míg a papírjaimra vártam, volt időm elgondolkodni a következőkön: Mi az asszisztensnő feladata? Mi áll a munkaköri leírásában? Minek van ő egyáltalán a rendelőben? Miért kapja az egészségügyben dolgozók utóbbi időben szépen megemelt fizetését? Vajon neki, magának eszébe jutott-e már egyetlen egy is ezen kérdések közül?!


A villamossal utazva

Sokan álltunk már Budapest egyik forgalmas – pályaudvart is érintő – villamosvonalának megállójában. Végre megérkezett a szerelvény. Több ajtónál próbáltak az utasok felszállni, de ez azoknál az ajtóknál, ahol nem volt leszálló, csak késlekedéssel sikerült. A téli időjárásban viselt vastagabb kesztyűben hiába érintettük az ajtónyitó gombot, nem történt semmi. A vezető jól látta, hogy nem boldogulunk, de nem nyitott ajtót nekünk a vezetőfülkéből. Kénytelen voltam lehúzni kesztyűmet, s csupasz kézzel megérinteni az ajtónyitó gombot. Mindez történt a legnagyobb járvány idején, amikor egyetlen nap alatt több mint 10 000 igazoltan új fertőzött volt kis hazánkban. El tudom képzelni, hány száz vagy talán több ezer ember is kénytelen volt ezen a napon egymás után érintgetni ugyanazt a gombot – kitéve így magát a fertőzésnek. Nem állhattam meg szó nélkül. Felszállás után a következő szavakat intéztem a vezetőhöz: Miért nem nyitja az ajtókat a műszerfalról ilyen járványos időben, amikor látja jól, hogy vannak felszállni akaró utasok a megállóban?! „Tessék leülni!”- volt a vezető válasza…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.